Kárpátalja- Indulj el egy úton

 

Kovács Vilmos: Verecke

 

Ez hát a hon… Ez irdatlan

hegyek közé szorult katlan.

S az út… Kígyó vedlett bőre.

Hány népet vitt temetőre.

S hozott engem, ezer éve,

Árpád török szava, vére

bélyegével homlokomon…

Szerzett ellen, vesztett rokon

átka hull rám, mint a rontás.

Perli-e még ezt a hont más?

 

Fenyő sussan, lombja lebben:

besenyő-nyíl a mellemben,

szakadékok; szakadt sebek,

útpor-felleg: megy a sereg,

elmegy, s engem hagynak sírnak…

Ágyékomból most fák nyílnak,

fényes szemem kivirágzik,

szájam havas vihart habzik,

 

málló szirtbe temessetek,

fejem alatt korhadt nyereg,

két lábamnál lócsont sárgul –

ősi jognak bizonyságul,

mert ez az út, kígyó bőre,

s kit nem vitt már temetőre,

s ki tudja még, kit hoz erre,

menni vele ölre, perre.