A kis fa öröksége

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ifjú tölgyfa, hetedhét határon túl a Rába folyó partján. Őt választották az erdő királyának, mert olyan jó tulajdonságokkal rendelkezett, mint amilyennel csak nagyon kevesen, vagy talán rajta kívül senki sem. Nagyon jól viselte az erdő gondját.

         Az évek teltek-múltak, évszakok váltogatták egymást. Ősszel gyönyörű színes levelekkel pompázott, télen vakító, fehér hó borította be, téli álmot aludt, bár ő még télen is éberebb volt társainál, hiszen felügyelni kellett, míg a természet szundított. Nem esett nehezére, mert tudta, hogy ez a feladata. Tavasszal hozta virágait, amit az emberek barkáknak neveztek el, ősszel pedig makkjaival örvendeztette meg az állatokat és a gyakran hozzá kiránduló embereket, gyermekeket. Az idő múlásával nem csak mi, emberek leszünk évről-évre idősebbek, de a körülöttünk élő növények, így a fák is. Ez az ifjú tölgyfa sem volt már annyira fiatal, még egy-két évig jól érezte magát, de aztán lassan elkezdett fájni mindene. Idő közben közkedvelt kirándulóhely lett, nagyon sokan látogattak el hozzá, nem csak családok, osztályok, egész iskolák, de komoly művészeti találkozóhely is lett. Eljárt hát felette az idő, nincs mit tenni. Ennek a fának volt egy unokaöccse, aki kiköpött úgy nézett ki, mint az öreg, fiatalabb korában. Sőt még a gondoskodó természetét is örökölte, tehát őrá esett a választása, amikor utódot keresett az erdő trónjára maga helyett. A fiú boldogan vállalta a megtisztelő címet. Körbevezette az öreg tölgy. Így szólt az unokaöccséhez:

- Jól csinálod majd! Én már nem bírnám, hiszen 1000 év felett vagyok. Jó lesz pihengetni, élvezni a még hátralévő éveket.

A fiú szomorú volt kicsit, mégis mosolygott, és büszkén kihúzta magát.

- Dehogy- válaszolt-, hiszen olyan jól végzed a dolgod! Mindenki tisztel, felnéznek rád az állatok és a növények, bölcs döntéseiddel olyan jól irányítottad az egész erdő sorsát!

- Köszönöm, de már inkább nyugdíjba mennék, és utolsó döntésként téged szeretnélek a helyemen látni.

- Persze, nem állok az utadba.

Az öreg tölgy szomorúan bár, de rámosolygott unokaöccsére, és elballagott. Az ifjú szintén szomorú mosollyal bandukolt utána. Séta közben támadt egy ötlete, összehívta az erdő lakóit, egy meglepetés búcsúztatót szerveztek, ahol méltó módon tudják megünnepelni az 1000 éves tölgy nyugdíjba vonulását. Feldíszítették az egész erdőt, versekkel, történetekkel készültek. Az idős fa értetlenül állt a tisztás közepén, nem hitt a szemének, mikor mindenki „MEGLEPETÉS!” –t kiáltott. Körülnézett, mindenki ott volt, akit csak ismert, könnyeivel küszködött. Azóta nem volt többé szomorú az öreg tölgy, mert érezte, hogy szeretik, nagyra becsülik, és továbbra is gyakran látogatták, nem csak az erdő lakói, de az emberek is.

         Azóta sajnos egy nagy viharban teljesen elpusztult, de még így is, most is eljárnak hozzá az emberek, megemlékeznek róla, és nagyon büszkék rá, hogy ilyen híres fa közelében élhetnek. Az unokaöccse pedig büszkén állja a helyét. Bízunk benne, hogy egyszer olyan híres lesz, mint 1000 éves őse.

         Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána.

Írta: Orosz Zsuzsanna