Egy növény élete a városban

Sziasztok! Jácint Juci vagyok. egy nagyon ritka növény. Debrecenben lakom egy ablakpárkányon. Kis gazdám szereti a „ jó” levegőt vagy inkább a friss levegőt, ezért gyakran egész nap nyitva van az ablak.
              Utálom ezeket a napokat, ami a gazdámnak és városi rokonainak friss levegő, az nekem kész kin! Debrecenben néha napokig tart a smogriadó, és én akkor is kikerülök a barátommal az ablakba. A szó legszorosabb értelmében fuldoklunk. Derelye néni mindig csodálkozik, mikor berak minket, hogy ezek olyan hamar tönkremennek. Nem dob ki, hanem föléleszt, és újra kezdődik előről. Derelye bácsi vérig sértett, amikor egy kiadós vacsora után ezt mondta:

-          Te Kati, ezeknek a virágoknak még a szaguk is rossz ettől a levegőtől, nem gondolod?
Hogy a szagomra ilyet mondjanak, ezt kikérem magamnak. A Juci jácint az egyik legillatosabb növény egész Európában. Másnap reggeli után azért leellenőriztem a szagomat- vagyis az illatomat- ,és tényleg! Ázott smogszagom van. Rosszul lettem, szédelegtem. Szörnyű volt, kikértem a muskátlik véleményét, és ők is ugyanígy éreztek. Hát így teltek a napjaim.
  Az egyik nap felcsöngetett valaki. A gazdám felengedte. Egy fehérköpenyes ember volt hatalmas szemüvegekkel.
-          Elnézést, én egy Jacitanus Jacaniestrust keresek. Láttam, hogy itt van egy.
-          Hogy mit tetszik keresni?- kérdezte Derelye néni.
Köznyelven egy Juci jácintot- mondta.
-          Jaaaaaaaa! Az mindjárt más. Itt van- és ekkor átnyújtott engem.
-           Igen, teljesen eredeti. Mikor kapta?
-          Nagyon régen, kb.: 20- 30 évvel ezelőtt. Jól bírja!
-          Bizony, mivel ez egy direkt városi növény. Akkoriban még jobb volt itt a levegő!
-          Ez igaz, az utóbbi két évben mindig lekonyul.
-          Megengedi, hogy elvigyem a laborba?
-          Ha szaporítani akarják, én is kérek 1-2 darabot!
-          Nem, ezt a növényt nem lehet szaporítani. Vizsgálatokat szeretnék rajta elvégezni.
-          Persze ,vigye, de hozza vissza!

                    Ekkor megfogta a cserepemet és elvitt. Fél évig voltam a laborban. Nagyon megviselt. Volt, amikor több tűvel szurkáltak, és volt olyan, hogy üvegbúra alatt fényjátékkal szórakoztattak, máskor (ami mindenek között a legrosszabb volt) tesztelték, hogy bírom a szmogot. Minden „vizsgán” átmentem, kivétel a füstösön, azon lekonyultam, és csak tápanyaggal tudtak újra életet lehelni belém.

                      Teljesen megviselten érkeztem haza. A professzor azt mondta, hogy kerüljek frissebb szobába. Be is kerültem az üvegházba. Ott olyan meleg volt, és olyan poros volt minden, hogy percek alatt tiszta kosz lettem. Mikor Derelye néni kinyitotta az ablakot, olyan mennyiségű por szállt be az ablakon, amitől egy normális ember prüszkölni kezdett volna. Engem pedig kitett az a párkányra úgy, hogy majdnem leestem. Szörnyű, úgy prüszköltem, mint még soha. Majd megszakadtam. Egyszer csak hatalmas gyerekzsivaj tört be az üvegházba. Tíz éve minden héten egyszer meglátogatják gazdáimat az unokák. Akkora hacacárét csaptak, hogy majdnem leestem a harmadik emeletről. Az ablakot becsukta a Marcsi, Derelye néni kisebbik lánya. Engem viszont kinn hagyott. Nagyon féltem, ha a kisgazdám kinyitja az ablakot, nekem végem. Nagyobb baj az volt, hogy olyan sok füstöt eregetett a szomszéd bácsi, hogy tyuhaj!

            Miután jobban megnéztem, láttam, hogy műanyag flakonokat és gumikat éget. Szörnyű, megint rosszabbodott a szagom, és már sárgultak, száradtak a leveleim. Lekonyultam, és ekkor bekövetkezett! Bejött Karcsi gazdám nagyfia, és kinyitotta az ablakot. A következő, amit észrevettem, hogy a férfi észre sem vette, hogy leestem. Ott sínylődtem széttört cseréppel szanaszét esett földdel, és csak a házmester bácsi figyelt fel rám. Megfogott egy söprűt, és félresöpört. Nemhogy felvett és elültetett volna! Nem, inkább lesöpört, hogy ne legyek útban. Ott sínylődtem több napig, és mikor már végkimerülésemben akartam meghalni, arra jött a tudós professzor. Amikor éppen be akart csöngetni, akkor vett észre. Fölemelt, beletett egy szendvicses papírzacskóba, és olyan j ó humuszt öntött bele, amitől azonnal föléledtem, és jól is laktam. Felnézett az ablakra, és egy kis gondolkozás után elvitt. Csak először örültem neki, de aztán megijedtem: Jaj, ne! Már megint a labor!” De nem, elvitt az ő saját otthonába, és betett egy jó humuszos földes cserépbe. Ezután bedobozolt, és hosszú utazás után egy kedves aranyos nő, bizonyos Bálint Józsefné kezébe kerültem. Nem tudtam felfogni először a dolgokat, de most már tisztán látok. Elküldött a jóember a Kám környékén lévő Jeli arborétumba, és rábízott Bálint Magdolna anyukájára. Azóta is ott élek már a gyermekeimmel. Az emberek mindig megcsodálnak, és elmosolyodnak, ha látnak.

                 Örülnék, ha majd te is meglátogatnál. A természetet meg kell becsülni, mert hasznos.

                             ,,Szeress minket és mi mind megháláljuk!”

Írta: Krizsán Anna