Móricz kuldusa

Ma reggel furcsa módon a temetőben ébredtem – mondjuk ez még nem is lett volna olyan különös, mert sokat jártam a feleségem sírjához -, de egy hatalmas gödörben feküdtem. A sírásó ébresztett fel legszebb álmaimból:

- Uram! Keljen föl! Mindjárt itt lesznek a gyászolók és kezdődik a temetés, de tudtommal nem a kendé.

            Mit volt mit tenni, kerek hét perc alatt sikerült kimásznom onnan és elsiettem. Azt nem tudom miért, de a faluvégi kocsma felé vettem az utat, hogy kiderítsem miért voltam én abban a gödörben.

            Az a kapzsi kocsmáros szívélyesen fogadott, mert azt hitte ma is, van néhány krajcárom, ugyanis fény derült rá, hogy tegnap este csúnyán becsiccsentettem hét egész krajcárból. Amint rájött, hogy nincs nálam alamizsna, jobb helyeken nem használatos szavakkal küldött el. Ekkorra már kezdett tisztulni a kép, már emlékeztem néhány történésre a tegnapi napból.

            Előző nap reggel kedves barátomnál ért a pirkadat, egész éjszaka vigadtunk. Azt hiszem, kaptam tőle kilenc krajcárt, mondván: „Nehogy éhen halj következő találkozásunkig.” A komámtól a kocsmároshoz vezetett utam, de akkor nem maradtam túl sokáig, mégis egy krajcáromat elköltöttem. Enyhe alkoholmámorban indulta koldulni.

            Becsöngettem minden házba, de hát a koldusélet nehéz, főleg ilyen szegény falucskában. Itt csak a kocsmáros meg az uzsorás gazdag, de azok olyan kapzsik, hogy magának Jézusnak sem adnának pénzt, ha kérne tőlük. Elértem a falu végére, ahol csak a Soósék laktak, de ők se voltak gazdagabbak, mint én azonban mégis szerencsét próbáltam. A drága Soósné nyitott ajtót, én pedig belekezdtem mondókámba:

-      Jaj! Kedves asszonyom! Láthassa rajtam kend milyen nyomorúságos sorsot osztott rám a Jóisten. Segítsen rajtam, szánjon meg egy-két krajcárral, nem többel! – mondtam. Ez a kedves hölgy pedig rám nevetett, majd beletódult.

-      Hagyja el, jóember – mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a félfont szappanhoz, hibádzik az árából.

Rábámultam.

-      Egy krajcár? – kérdeztem.

-      Hát.

-      Adok én.

-      No még csak a kéne, kódustól alamizsnát.

-      Hadd el, lányom nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapafőd. Avval minden jó lesz.

A kisfiú kezébe adtam a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögtem.

     - Na, hála légyen – szólt utánam Soósné -, szaladj hát…

Nem tudom miért, de valami különös rosszat éreztem ennél a háznál. Szegény asszony igencsak betegesen nézett ki, mint aki haldoklik.

            Azt hiszem innen megint a kocsmába mentem. Nem értem, hogyan történhetett, mert hét krajcárból embert még nem láttam berúgni. Talán jobb is, hogy nem emlékszem.

            Az azonban nagyobb baj, hogy nem tudom mi lesz velem, mert se pénzem se egészségem, talán nem véletlenül keveredtem a temetőbe…

        Piri Melinda  8.o.