STORIES

LéghaJÓSKA

 Réges régen, egy messzi - messzi ünnepségen volt egyszer egy léghajó-bemutató. Tucatnyi léghajó közül lehetett választani, hogy melyiken megyünk egy kört a magasban. A sok nagy és szép léghajó közt volt egy kicsi és régi jármű. Nem is tudom, miért azt választottam. (Talán azért, mert annál nem kellett sorba állni.) Eljött az idő, a kis léghajó felemelkedett, ám hirtelen hatalmas vihar támadt, és kifújta a hajó vezetőjét a kosárból, engem pedig nekicsapott a peremének, és elájultam. Elviselhetetlen hidegre ébredtem, és kinéztem a tájra. Kietlen és kihalt volt. Senki nem járt a fagyos mezőkön, kivéve pár kóborgó embert. Később rájöttem, hogy ő volt Bear Grylls a stábjával (A túlélés törvényei) a szibériai forgatáson.

         Hamarosan Moszkva fölé értem. Ott nem fáztam, hiszen nagy erdőtűz volt, és melegen tartott. Segíteni akartam a tűzoltásban, ezért ledobtam egy homokzsákot, de rámkiabáltak a lentiek, hogy eltaláltam a tűzoltóparancsnokot. Elkezdtem köhögni a füsttől, és túl meleg lett hirtelen, úgyhogy gyorsan odébbálltam. Amint kiértem Moszkvából, újra szörnyen hideg lett. Valahogy időközben rájöttem, hogy kell kormányozni, és találtam egy iránytűt is a régi hajóban. Elindultam tehát Európa felé.     Sajnos később kiderült, hogy vagy az iránytű rossz, vagy én nem tudom, merre van Európa. Ázsia felett jártam. Már annyira éhes voltam, hogy képes voltam megtalálni a táskámban az öt előre elkészített ízletes szendvicset és a 2 liter vizet. Amikor ezeket megtaláltam, úgy örültem, kiestem a kosárból, de mégsem. Elindultam valamerre, átrepültem egy tenger fölött, és a mobilomra kaptam egy üdvözlő SMS-t az Amerikai Sony Ericsson-tól.

          Rájöttem, hogy Alaszkában járok. Leszálltam egy városban, és vettem ételt hazafelé, egy GPS-t és pár szuvenírt Amerikából. Elindultam hazafelé, de sajnos Amerikából kiérve a „Global Positioning System” bemondta a szolgálatot. Jobban megnéztem, és rá volt írva, hogy: „Only American Roads”. Haladtam tovább egyenesen, gondoltam egyszer csak hazaérek… Közben egy kicsit elszundíthattam, mert egy reggel Ausztrália felett ébredtem fel. Lenéztem, és a szél felfújt hozzám egy világtérképet. (Végre!) Ennek a segítségével elértem Afrikát, és majd végül Európát. Sok szép országon át végre elékezdtem haza. Örömmel vittem vissza a léghajót a tulajnak.

                                                                                                          

                                                                               Írta: Kovács Viktor


   Léghajóval a Föld körül

         Hello! Én vagyok ennek a történetnek a főszereplője, írója és kitalálója, Sál.

Lakhelyem a híres nevezetes Kötöttfalva, amely arról nevezetes, hogy mindenki kötött ruhákat, de legfőképpen nyakkörülkötőket hord. Ezt idegen szóval sálnak hívják. Történt egyszer, hogy a két legjobb barátommal, Kesztyűvel és Sapkával barangoltunk az erdőben. Egyszer csak láttunk egy hatalmas, gömb alakú, színes tárgyat. Nem tudtuk mire vélni a látványt. Kesztyű hangosan kezdett gondolkozni:

-       Hűűűűűűűűűűűhaaaaaaaaaaaaaa!! Ez meg mi??

-       Lehetséges, hogy egy túletetett léggömb, de – ezt mondjuk, nem tartom valószínűnek – lehet egy új találmány is, ami még nem jutott el a mi fejlett falunkba – magyarázta Sapka

-       Mi van? Most akkor kérlek, mondd el úgy, hogy mi is értsük – mondtam.

-       Igazából fogalmam sincs, hogy mi a csuda lehet ez a furcsaság.

-       Nézzétek ez felénk tart, de nem a magasban, mert egyre ereszkedik, és feltűnően gyorsan – kiáltott rémülten Kesztyű.

   

Épp hatalmas rohanásba kezdtünk volna Keszkenő nénihez (vagyis, Kesztyű anyukájához), de a csapat esze megállított minket. Borzalmas ötlettel rukkolt el. Azt mondta, hogy maradjunk, mert hát mi van, ha épp bajban vannak. Viszont emiatt az ötlet miatt mi is hatalmas pácba kerültünk, ugyanis az a bigyó épp az orrunk előtt landolt a fa tetején. Lógott a leeresztett gömbön egy kosár, melyben egy rémült embert találtunk, aki a sokktól még segítségért kiáltani sem tudott. Hát kiszedtük onnan. Miután felocsúdott,és próbálta feldolgozni a történteket ,bemutatkozott nekünk.

-       Sziasztok, én, Jean-Francois Pilatre de Rozier vagyok, de szólítsatok csak Roznak.

-       Szia Roz! Én Sál vagyok, ő itt a jobbomon Kesztyű, a balomon pedig Sapka. Ha szabad megkérdeznem, mi ez itt?

-       Ez az én legújabb találmányom, a hőlégballon.

-       Ez nagyon szuper!! Mehetünk vele egy kört?

-       Hát persze, de csak miután megszereltem. Valószínűleg nem telik egy órába, mert csak egy kicsi lyuk keletkezett a ballonon.

-       Jaj de jó!

 

Minden úgy történt, ahogy a mi feltalálónk mondta, egy órán belül már a levegőben szálltunk. Sajnos Roz nem tudott jönni, mert nem fért bele a jármű kosarába. Csodás volt látni a hegyet, a vízesést és a falut felülről. Viszont egyszer csak hatalmas baj történt, elszakadt a kötél, mellyel a hőlégballon a földhöz volt rögzítve.  Így hát tehetetlenül, tudatlanul és félve indultunk utunknak. Messze nem láttunk egyetlen egy várost sem, hozzáteszem én mindaddig azt hittem, hogy mi a lehető legfejlettebb nagyváros mellett lakunk, de rá kellett jönnöm, hogy még csak egy kipusztult porfészek sincs a közelünkben. Kesztyű sírva kuporodott le, és keserves mondatokba kezdett.

    - Mi van, ha soha nem látom többet anyukám és apukám, na meg a szeretetteimet. Na és mi lesz ha………                

-       Nézzétek, egy település! – kiáltott fel Sapka.

-        Talán az ottaniak tudnak segíteni – mondtam.

-       Jelezzünk nekik valahogy, talán értik is, mit szeretnénk – okoskodott Sapi.

-       Ez remek ötlet.

-       Na, jó, de hogyan? – siránkozott továbbra is Kesztyű.

-       Fogalmam sincs – mondtam.

-       Majd a következő városnál, addig kitalálunk valamit – biztatott minket a csapat esze.

Két napon keresztül egyetlen egy házat sem láttunk, viszont azt már sejtettük, hogy talán nem is a kontinensen vagyunk. Egyszer csak egy hatalmas hegy került az utunkba. Az Alpok egyik csúcsa volt az. Hatalmas dilemma keletkezett egyszeriben, ugyanis nem tudtuk irányítani a ballont. Azonban óriási szerencsénkre jött egy erős fuvallat, és kisodort minket a csúcs irányából, így haladhattunk tovább. Hét nap és hét éjszaka szálltunk Európa fölött, szerencsére nem ütköztünk semmi akadályba. Azonban egyszer, Franciaországban, pontosabban Párizsban majdnem kiszúrta a léggömböt az Eiffel-torony csúcsa. Épp a tenger felett repültünk, mikor hatalmas viharba keveredtünk, az óriási villámok cikázva, tőlünk majdnem karnyújtásnyira csaptak a vízbe. Nagyon féltünk. Ráadásként a folyton változó szél ide-oda dobált minket, mintha csak a marionett babái lettünk volna. Mind összebújva a sokk hatása alatt sírni kezdtünk, persze Sapka csak néhány percig. Mert hamar felocsúdott, és bár kicsit durván, de bíztatni próbált minket:

-       Ne bömböljetek már úgy, ha egy kis kalandtól is megijedtek, hogy lesz belőletek igazi férfi?!

-       Én…én…gyerek maradok mindörökké – dadogta Kesztyű.

-       Ugyan, ne butáskodj már, mindenki tudja, hogy egyszer felnősz, lesz egy feleséged és sok szép gyereked – mondta Sapó.

-       De én nem akarom, hogy legyen!!!!!!!!! Túl sok felelősség, munka és kevés szórakozás, játék.

-       Ne légy már ilyen gyerekes! A játékból különben sem tudsz majd megélni!!!

-       Ki mondta, hogy meg akarok élni????????

-       Inkább halsz éhen, mintsem dolgoznál?

-       Igen.

Ez így ment órákon át, de az éhhalálról jut eszembe, ez a Roz rendesen felkészült étellel, mert csaknem egy hónapja utazunk, és a nehezékeknek látszó zsákok még szinte színültig vannak konzervvel. Miközben hallgattam a veszekedést arról, hogy mi a gyerekes és mi nem, egyszer csak a szél nyugat irányba sodorva minket, megállapodott a Gibraltári-szoros felett. Így a továbbiakban Amerika felé, az Atlanti-óceán felett szálltunk. Nagyjából egy hónapon át tartott, mire szárazföldet láttunk. Hatalmas szerencsénkre a szélirány aligha változott, így azt hiszem New York környékén értük a partot. Sajnos mivel ez a jármű új találmány, ezért az emberek nem ismerték és inkább félve, mintsem segítőkészen viselkedtek, mikor a „HELP” és az „SOS” szócskákat kiabáltuk. Így sodort minket tovább a szellő. Hirtelen irányt váltottunk ,és dél felé iramodtunk meg. Kesztyű épp aludt, mikor ez megtörtént, mivel hatalmasat rándult a kosár. Szép lassan szálltunk, és csodáltuk a tájat, de egyszer csak egyre nagyobb hullámok keletkeztek a tengeren, (még mindig az óceánpart mellett voltunk) melyek majdnem a több tíz méteres hullámokat is elérték. Kétségtelen, ez egy cunami. Rémülten néztünk össze barátaimmal, de ilyenkor a szél is más, és megint oda-vissza dobált minket, így mindig ki tudtuk kerülni a hullámok útját.  

            Aztán észak-nyugat felé állapodott meg, és arra mentünk tovább. Néhány hét után a Sziklás-hegység csúcsai magasodtak, és nem sokon múlt, hogy nem mentünk neki valamelyiknek. Azt mondhatom, eddig hatalmas nagy mázlink volt, mert még semmi bajunk nem történt, pedig sokszor keveredtünk pácba. Szépen lassan elértünk a Beering-szoroshoz, (bár már eléggé fáztunk) és átlebegtünk Ázsiába. Hála a jó Istennek a szélirány és dél-nyugat felé szálltunk tovább. Átvonultunk Kína felett, és a csodálattól elállt a szavunk. Óriási toronyházak, megszámolhatatlan, hogy hány emelettel, és az a rengeteg ember, aki megfordul az utcákon. Igaz, tovább haladva egészen festői kicsin falvak találhatók, ég és föld az ország két része.                                 A Himalája lábainál jártunk már, de hirtelen megint más irányba (észak-nyugat) repültünk. Sapka kezdett rájönni, hogyan kell irányítani a hőlégballont, így a Tien-san csúcsai közt ügyesen manőverezve jutottunk túl. Monoton lebegés közben Kesztyű meglehetősen értelmetlen dolgoktól kezdett beszélni.

- Elgondolkodtatok már azon, hogy ki fogja nekünk ezt otthon elhinni? - kérdezte.

-       Mindenki – förmedt rá Sapka – hiszen már 10 hónapja nem voltunk otthon.

-       Tényleg? És nem aggódnak miattunk?

-       Dehogynem, valószínűleg anyáink már belebetegedtek hiányunkba?

-       De ugye ez a betegség nem veszélyes ugye?

-       Te tényleg nagyon sötét vagy!!! Egyáltalán nem az, ez csak egy kifejezés!!!!!!!!!

Nos, megint kezdődött elölről a veszekedés, de eközben madarak százai szálltak körülöttünk.  Én őket néztem, és gyönyörködtem bennük, és ekkor eltompult a viaskodó barátaim hangja, és csak a természet létezett ezekben a pillanatokban.  Sajnos ez hamar megszakadt, ugyanis épp vadásztak, méghozzá vadludakra, akik mellettünk szálltak. Nem sokon múlott, hogy egy golyó nem találta el a léggömböt, de a madarak is távoztak. Miután az irányunk nyugatira váltott, nagyjából egy hónapig tartott mire ismét Európában voltunk. Ez idő alatt a szél sem nagyon változott, és könnyeden jutottunk előre. Kisebb említésre nem méltó galibák közepette értünk Magyarországra, azon belül is Kötöttfalvára. Roz éppen az alatt a fa alatt álldogált, melynél az ő balesete történt. Mihelyst megpillantott minket, fogott egy puskát és kilőtte a ballont. Ekkor lassú ereszkedéssel földet, pontosabban fát értünk. Ruha (Rozt időközben átkeresztelték) kiszedett minket a kosárból, és lóhalálában loholtunk haza. Mindenki hatalmas üdvrivalgásban tört ki, és egy ünnepséget is szerveztek nekünk. Anyáink sírva borultak nyakunkba.

  Nos, igen, ez volt a mi kis világkörüli utunk. Nem tudom, mit írhatnék, de legyen annyi elég, hogy ez a mese is rövidebb lett volna, ha a Föld lapos és nem tudtuk volna körberepülni, de hát ez van!!!!!!!!!!!

                                                                                                   Írta: Piri Melinda